bin-art

A szakmai program elnevezése a binary (bináris) és az art szó összetételéből fakad. A binary meghatározás a számítógép alapnyelvét, a kettes számrendszert jelenti; azt a kommunikációs csatornát, melyen keresztül az ember kapcsolatot tart fenn a digitálisan absztrahált világgal. Korunk legdinamikusabban fejlődő eszköze a számítógép, melyet természetesen már a 60-as évek óta használ a képzőművészet is Nicolas Schöffertől Nam June Paikig. Én azonban nem médiumként használom fel ezen eszközt. Nem is készítek speciális programot, amely külömböző paraméterek alapján generálja a vizuális élményt, vagy tárgyat. Elgondolásom a számítógép használati eszköz mivolta felől közelít. Manapság szinte minden képi és hang információ a digitalizált világ jobb-rosszabb szűrőjén át ér el mineket (mobiltelefon, LCD TV, digitális fényképezőgép, stb.). Analóg észlelésünk felbomlott bitek és bájtok adatmátrixára. Célom az, hogy a kortárs művészet is kövesse (természetesn a legmagasabb kvalitással) ezt a trendet. Hiszen a `ma` csak a mindenkori `mai` eszközökkel írható le hitelesen. Szoborideámat, mely egy konkrét, valós, analóg világból indul, beviszem a számítógépbe (pl. digitális fotó formában). A digitalizált valóságot (itt már binárisan újrakódolódik a tér) a számítógép minimális elemekre bontja. Ilyen formán a `hagyományos` kép információinak - és a sallangoknak - 90%-át elveszíti, ugyanakkor az a benyomásunk támad, mintha mi is a gép nyelvén (binárisan) olvasnánk ezt az új virtuális valóságot. Ezután cizellálom a képet, vagyis kisebb, nagyobb módosításokat eszközlök a redukált formákon. A végső leképezés is emberi: klasszikus és modern anyagok felhasználásával (mint korábban is: bronz, réz, ólom, plexi, stb.) létrehozom a kép térbeli kivetülését. A végső megjelenés tehát egy térbe digitalizált bináris pszeudó valóság, napjaink két fontos alkotó eleme, az ember és a számítógép produktuma.

 

Új ikonok

Már évek óta foglalkoztat az ember ábrázolása a magam szobrászi módszereivel. Különösen a városi ember mindennapjai, kiemelt életszituációi, a kommunikáció, az egymásközti kapcsolatrendszerek. Szobraim egyfajta ikonjelleggel ábrázolják a "mindenkori városlakót", az átlagembert, vagy fogalmazhatok úgy is a "humán létezést". Ezek a szobrok ikonok, tehát formai szempontból is jelentős absztrakcióra van szükség. A sallangoktól, esztétikai maníroktól mentes figurákat statikus pontokként képzelem el, melyek csomópontok a térben. És ott van a tér, a mindennapok terei. Plexisíkok osztják fel ezeket a tereket, labirintusszerű térkompozíciót hoznak létre. Ebben az útvesztőben jelennek meg a figurák, útjukat keresve. Láthatatlan falakat, tömböket észlelünk, melyek előre determinált pályákat határoznak meg. A plexi egyrészt tömeget alkot, másrészt viszont egy- fajta ablakot is nyithat a valós dimenzió felé. Összegezve: a szobor a szemlélése során a plexin keresztül minden esetben más jelentéstartalommal töltődik fel, utalva a világ relatív felfogására.

 

Tárgyiasult művészet

A szobor funkcióval nem rendelkező tárgy, másrészt valódi „tárgyak” lenyomata. A „tárgy” alatt természetesen minden három dimenzióban kiterjedő testet értek, ugyanúgy beletartozik egy domb, egy pohár víz, vagy egy személy alakja. A szobrász célja tehát ezen kiterjedések megformálása, átírása, megfogalmazása a mai léptékeknek megfelelően.

Az asszociáció kiindulópontja tehát egy tárgy (például egy mobil), de a végleges megjelenés már abszolút absztrahált. Ezúton egy teljesen új forma keletkezik: szobor.

A tárgyilagos, vagy más szóval tárgyiasult szobrászat rekació a mai világ demiszticizált voltára, ugyanakkor mentes próbál lenni a klasszikus maníroktól (pop, koncept, stb.) és a patetikus értékítéletektől (szocio). Azt érzékeljük, amit látunk (ilyen szempontból minimálhoz áll közel), ugyanakkor esztétikai elemekkel dolgozik: tetszeni akar, mint a folyamat elején levő valós tárgy. A tárgy anyaga egyrészt klasszikus (bronz), másrészt modern (plexi), a retró és a hipermodern divatáramlatok keveréke.